Nagyanyáméknál láttalak meg először. Csaba barátjaként mutattak be téged nekem. Istenem, még csak 14 voltam. Mondtam nagybátyámnak, hogy áthívna-e megint téged....gyerekes butaságok. Utólag mosolygok rajta. 21 éves vagy, azt mondtad. Sosem szerettem a szőkéket. Nem tudom, miért tetszettél meg egyáltalán. Emlékszem, mennyire vagánynak tartottalak. Trabantod volt. Fehér. Egyszer heten préselődtünk be, hogy a szomszédos strandra átmenjünk. Estig maradtunk, velünk pucolták ki a helyet, már fáztam, és vizes fürdőruhában kucorogtam egy padon. Gyerekes testem már kezdett eltűnni. Odajöttél, fölém magasodtál, a hajam csimbókokban lógott, mindig begöndörödik, ha hagyom magától száradni....a neonrózsaszín fürdőruhám, vagy a hajam, vagy nem is tudom, hogy mi tetszett meg neked, de lehajoltál, és életemben először igazi csókot kaptam. Nem az a kisfiús nyálas rettenet volt, amit már pár hónappal előtte egyszer megéltem egy iskolatársamtól, hanem tudatos, kíváncsi, fürkésző csók volt. Semmi más, csak egy csók. Mégis nőnek éreztem abban a pillanatban magam, éreztem az erőmet, és tudatában is voltam. 14 évesen.

A nyári szünet még messze volt, mégis egyre több időt lebzseltem nagyanyámnál. Levittél magatokhoz a bicikli csomagtartóján...nagylánynak éreztem magam. A fiúm cipeli a hab testemet magával mindenhová....Mekkora büszkeség volt az akkor nekem! Apádék nem pedzegették, hogy mit keres este 10-kor egy 14 éves gyereklány a szobádban, engem meg otthon nemigen kerestek. Ez volt. Ha tudták volna, hogy életem első szexuálisan borzongató élménye hozzád köt, lehet, hogy sűrűbben nyitották volna ránk az ajtót. Nem értél hozzám soha úgy, hogy abból sérülésem lett volna, ártatlanságomtól sem te fosztottál meg. Szexualitásunk kimerült abban, hogy csókokat kaptam, és egymás mellett feküdtünk ruhástól. Nem akartál mást, 21 éves létedre te is érintetlen voltál, szerinted ilyen tisztán voltunk jók egymásnak. Egy esetben viszont olyan érzést adtál nekem, amit soha azután és soha azóta nem kaptam senkitől. Emlékszem, az ölemben volt a fejed, a Barbárok című dalt hallgattuk az Eddától, (ezt most már letagadnám, de ebben az esetben emlékként megengedhető) és az arcod simogattam, te az enyém. Finom, lepkeszerű mozdulatok voltak, szinte hozzád sem értem, a szempillád ívét simítottam végig, kipirult arccal hagytad, minden hajlatot, minden kis gödröcskét tapintottam eleven érzékeimmel. Nem is tudom igazán, mi is történt akkor, de olyan intenzív volt az a fél óra, hogy az ujjhegyemben még most is érzem azt a bizsergést, ha visszagondolok. Tökéletes volt. Talán a szex is olyan óvatos, bizalmas, testetlen élmény lett volna kettőnk között,ha megérünk egymásra, mint az a pár érintés, de ahogy jött a kapcsolatunk, úgy is haladt el mellettünk.

Még láttalak párszor, de eltiltottak egymástól minket, pontosabban engem tőled, mert a "gondos szülői észjárás" felfogta, hogy veszélyt jelentesz rám, nemcsak érzelmileg, de fizikálisan is. Nevetséges. Két hónapig bármit tehettél volna velem ,addig a kutyát sem érdekelte, hogy hol vagyok esténként, és mit csinálok egy érett fiú kisszobájában gyerekfejjel. Nem tudták, hogy bármit megtennél értem, még bűnt is elkövetnél, csak ne szakítsanak el minket....egész pontosan a ballagásom napján, miután ajtót mutattam, mert már én is elhittem, amit suttogtak hátulról, lementél nagyanyámhoz és fel akartál égetni mindent, amit ott találtál....nem tetted meg. Aztán nem hallottam rólad hosszú-hosszú évekig.

Tavaly márciusban új lakásba költöztünk. A kutya szokta a parkot, új szagok , új hatások....és valami furcsa érzés.....ott álltál a parkban, egy kis szürke-ősz kutya melletted. A kis szív-alakú forradásról az arcodon, arról ismertelek meg. Megöregedtél. 37 vagy, de többnek nézel ki. Te nagyon örültél nekem, én nem tudom, éreztem-e valamit egyáltalán. Kérdezted, hogy vagyok, beszélgettünk, ácsorogtunk egyik lábunkról a másikra, és úgy néztünk egymásra, mint két idegenre.

Hetek teltek el, véletlenszerű találkozások, mindig a parkban, mindig a kutyákkal....Megkérdezted, boldog vagyok-e.....Te nem vagy az. Hiányzik valami. Hiányzik, hogy valakinek főzz egy kávét, hogy valakiért legyen értelme nem meginni az esti sört, hogy valakiért leszokhass a cigiről, vagy csak valakiért hazamehess arra a 30 nm-re, amit keservesen összeszedtél.....

Azt mondtad, belebetegednél, ha megtudnád, nem bánnak velem jól. Hogy nem viselnéd el a tudatot, hogy nem szeretnek.....Magadról beszélsz, és beleszövöd az életem. Szeretném, ha egy kicsit megnyugodnál, ha egy kicsit beledőlhetnél valaki ölébe, és valakit találnál, aki az arcodat simogatná.

 Korán jöttél. Korábban, mint vártalak. Azt mondtad, sietsz, és futó csókot adtál  a számra. Kávéízű hideg érintés. Furcsa. Évek óta nem iszol kávét. Úgy nézel rám, mint valami idegenre egy pályaudvaron.Már nem is tűnik fel. Kérdezel dolgokat, amik el sem jutnak hozzám, és válaszolok, de nem is tudom már, mire. Pályaudvar. Igen. Ez a leghelyesebb kifejezés kettőnkre. Ülünk egymás mellett, mint két utas, és elolvassuk a friss szennyét a világnak, kötelezőszerűen összeütközünk az 5 nm-nél kisebb helyeken, illedelmesen bocsánatot kérünk, néha megérintjük egymást...ennyi.Más állomás felé tartunk azt hiszem....

Később jöttél.Később, mint vártalak. Most nem sietsz, komótosan vetkőzöd le az ólmos időt a kabátoddal együtt. Akkurátusan összehajtod a perceidet, és egy kis fiókba tuszkolod a kis titkaiddal együtt. Sosem tudom, merre jársz. Cigarettaízű a bőröd. Nem is dohányzol. Hazudsz, és tudod, hogy tudom.Szemed alatt a lusta fásultság ücsörög kis hokedlin, várja, hogy mikor lesz már akkora pihenőhelye az arcodon, hogy végleges otthont találjon magának...Már sírni sincs erőm miattunk....Neked az erőd fogyott el ,mint a tüdőbetegnél a szufla, nekem a büszkeségem, de már régóta egyikre sem volt amúgy sem szükség...Nem tudom, mennyit fogok várni rád megint...homokszemként pereg le az idő az atomjaira szaggatott  életvonalamról...

Ma időben jöttél. Valami földöntúli fény volt a szemeidben, amitől borzongató érzés futott a gerincemben. Az Ő íze volt a szádban. Szeretkezni akartál. Ismertem az ízét, ismered mindíg az ellenség ízét, ha életedben legalább egyszer találkoztál vele....Nekem legalább százszor sikerült. Fura dolog, az illata a kisagyamba égette magát, és olyan töményen volt az a gonosz maga, hogy az illat ízzé módosult, és a nyelvemre erőltette minden molekuláját, hogy szenvedjek, amíg Ő csókolt Téged, addig én is érezzem, milyen szikrákat vet a testébe a nyelved, és az érintésed.....Szeretkeztünk. Én téged öleltelek, Te bennem Őt. Nem is voltál ott, sírtam, de észre sem vetted, én is csak azt a lüktetést a fejemben hátul, mikor úgy érzem, lent valami satuszerű görcs indul a hasamból, és a meghasadás fura kis villanásai jönnek az orgazmus helyett....Hagytam, hogy belém, pedig legszívesebben már a wc fölé görnyedtem volna, hogy hagyjuk ezt a komédiát, és szedd a holmidat.....Nem tudom, miért hagytam....

Ma nem is jöttél...Hívtalak, valamit hazudtál, tudtam, hogy nála vagy, persze még mindíg gyáva voltál kimondani, hogy tényleg, és minden nap...Mindegy, már lassan észre sem veszem a fejfájásom édes kis szúrásait, más lassan régi barátként üdvözlöm a kis összeomlásaim, mikor úgy bámulom az emelet alatti mélységet, mint valami holdkóros, de tudom, hogy soha nem adom meg az agyamban suttogó, lábujjhegyen pipiskedő kis vendégnek az örömöt...nem, soha nem nézem meg, milyen mély a mély....

Ma elém jöttél. Láttam, hogy valami nagyon jót akarsz, nem tudom, nekem ,vagy magadnak, de megint az a fura vibrálás az arcodon.....Félelem úszik már a húsomba ékelődőtt ereimbe. Sokszor van hányingerem, sokszor van úgy, hogy üvegeket szeretnék széttaposni mezítelen lábakkal, és ruhátlan testtel futni az autópályán, mig valaki puha pólyák közén nem emeli magatehetetlen valómat....ezt hoztad ki belőlem. A suttogó tanácsokkal bombáz, de nem teszek semmit, csak követlek, mert valami beteges vonzodás van még mindíg ,pedig csak én sérülök, Te nem akarod látni, hogy minden egyes csókod, minden egyes lökésed a testemben a testeddel, minden egyes "szeretlek" mérgezett szikékkel való vagdosása a börömnek, és minden mosolyodban ott a gonosz, és a testem sem kell már, csak az Övé ,de nem tudod magaddal hozni, bár már rájöttem, Ő sem kell, mert Ő sem elég jó neked. Csak össze szeretnél kötözni, olvasztani, ragasztani, vagy végső esetben a halott torzónkat egymásra dobálni, hogy akkor kettőnket szerethetnél egyszerre, és egyikünk sem gyűlölné a másikat.....Nem, nem én vagyok a beteges....

Ma beszéltem vele. Végre, hosszú hónapok után rákérdeztem nálad, és nem tudtál mondani semmit, én pedig már mindent tudtam. Ő mosolygott. Azt mondta, olyan dolog köt téged hozzá ,amit én soha nem tudnék neked megadni. Elmesélte, hogyan szeret téged, milyen kificamodott, gyilkos érzékiség láncol össze benneteket...Én csak hallgattam....

Nem költöztem el azonnal. Az orvoshoz én mentem neked szert iratni, mélyen megszégyenülve, hagytam, hogy azt gondoljon, amit akar, épp elég volt a rosszalló tekintetét az arcomon éreznem. Több hete nem érhettél hozzám már. Nem engedtem. A gonosz megjelölte a testedet. Én nem kértem belőle. Csak az tűnt fel, hogy addig ruhátlanul aludtál, most zuhany után rögtön öltöztél, és igyekeztél gyorsabban elaludni, mint én.....Követeltem, hogy vetkőzz le.....akkor már minden mindegy volt.....sírtál....nem azért, mert szégyellted, hanem mert rájöttem. Soha nem szégyellted magad. Hazahoztad a gonoszt, haza az én aurám szélére....még én ápoltalak.....aztán leszedtem a két bőröndöm, pont, amennyivel jöttem, és a kocsi már vitt is. Nem sírtam. Már nem volt mit kisírnom.

Két hét után jöttél. Levelet hagytál. Mindkettőnknek. Akkor még sírtam. Most sem tudom, miért. Undorodtam a puszta gondolattól is, hogy valaha még egyszer megérinthetsz, hogy valaha még egyszer a számba ér a nyelved, hogy a húsomba marhat a húsod....és sírtam...Persze, ez is csak a te kis játékod utolsó felvonása volt. A jól megtervezett, jól megkomponált levél. Soha többé nem láttál engem. Vele beszéltem, mondtam, hogy vele is azt fogod tenni, mint velem, de utóbb hallottam, két napig hányódott a dolgok felszínén, és át is vette a helyem.....Gyűrűnk volt már. Beolvasztattam....6 éve mult épp....

Pár hete láttalak. Imádkoztam,hogy ne vegyél észre. Odajöttél. Senki sem kérte. Beteg, szürke, zavart volt az arcod. Ugyanaz a pokoli csillogás a szemedben. Még meg van a gyűrűm párja nálad. Rajtad. A hideg futkorászott a hátamon. Émelyegtem. Neki nem csináltattál. 3 megállót utaztunk együtt, de egy örökkévalóságnak tűnt. Sosem féltem ennyire.A méhem legmélyén is görcs uralkodott. Mondtál valamit, de igyekeztem a szembe ülő nénike kalapjára összpontosítani.....leszálltál....remegett a kezem.....Igyekeztem minden jót felidézni, azt mondják az idő mindent megszépít, és akkor könyebb túllépni dolgokon.....3 és fél év.......semmi jó nem maradt......pedig már 6 éve volt....

Csak feküdtem. Hallgattam , ahogy kopog az eső a félig nyitott ablakon.Már jött fel a nap.Basszus, már idejét sem tudom, mikor aludtam.Talán csütörtökön, vagy szerdán?

Túlpörgök, érzem, ha felkelek, remeg az izom a combomban.A kezem is remeg.Várom, hogy elmúljon.Le akarok menni a vízhez.Mindenki alszik.Dolgozik bennük a tegnap éjjel.Nem tudom, lesz-e erőm, de le kell mennem.Csendben beteszem magam mögött az ajtót.Zuhany.Fáj.Fáj a bőröm, de legalább érzem, hogy van.Néha kell a fájdalom.Néha jó.Mint most is.Szemem alatt kedves, ismerős karikák szántják szürke barázdáikat.Olyan vagyok, mint egy zombi.

A fogkrém fém íZét hagyja a számban.Mindennek fém íze van.A reggeli tejnek, a kávénak, a hirtelen elszívott újabb cigarettának, a levegőnek, a saját bőrömnak.

Egyedül megyek, még érzem a vihar szagát.Gyorsan száradó homok, döglött madár a betonon, a parti lakókocsibüfé égett-lángos szaga.Mind eltűntek a vihar nyomában.Csak az a steril, vegytiszta "támadj fel" szag marad.Most ez sem esik jól.

A vízben sikló.Undorodom tőle.Mindentől, aminek túl sok, vagy túl kevés lába van.A kezemnek viszont jól esik a víz.Már-már meleg.Levetkőzök, borzongok.Lemegyek a lépcsőn, nem érdekel a kiskígyó, jobb lenne egy nagy, jönne, rám tekeredne, felzabálna a fogatlan szájával, itt a vízben....Hideg.Dermedten áll a szőr a karomon.Fáj a mellem is, de már nem mászok ki.Megmártózok benne, átölel a hideg, mozgok, most ez is fáj.Legyőzlek, te kígyó!

Beúszok, nem érdekel a tiltó bólya, most csend van, a hajam a víz alatt, mindenhol víz, a fülembe is befolyik, átveszi felettem az uralmat.Megdöglesz kígyócska!

Egyre könnyebb úsznom, már nem fázok, lassan kijönnek a mólóra a sörhasú hajótulajdonosok, kivitorláznak a vízre, nem hiszik el ,hogy nem is jó nekik, most csak nekem jó, itt a vízben, és bennem a víz.Már nincs vihar-szag, melegszik a levegő, idióta dalt énekelnek hasonlóan idióta madarak, akiket még nem kapott el egy autószélvédő sem, és nem fekszenek betonon.

Süt a nap.Kiúszok, fekszem a nedves fűben.

Már nem fáj.

Szombat van.