Fehér csempék
2009.02.12. 11:47
Fehér csempék, nővérpapucsok kopogása, átható szag.Kórházi csendélet.
Itt mindenki vár valamire.Valamire, ami feloldoz, vagy eltávolít, vagy megkegyelmez ebben a létben.
Epidurálás a gerincben.Lassan terjed szét a szer, rózsaszín kapszulák adta illúziók, és az infúzió halk neszezése betölti az agyat.
Az orvos a megszokott semleges tekintetet veti felé, neki csak egy újabb sorszám a beteghívóban.Közben az esti vacsorára koncentrál az új kis medikával, akit patronálás címszó alatt csípett fel egy büdös kisvárosi konferenciának hazudott leitatáson.
Zsíros arcú nővérke közeledik, kelkáposzta-szag lengi körül, köpenye régmúlt időkbeli tisztítószerek sárgás foltot hagyó nyomait őrzi.Körme frissen lakkozva, bizonyosan ráér a hosszú szolgálat alatt.
A műtősfiú összekacsintása, a nővérke köpenyének mellmagasságban történő kémlelése titkos kis raktárbeli találkozásokról árulkodik.Pedig ott az ujján az örök körforgás.
A jupiter lámpa égeti a bőrét, nem is kellene, hogy érezze, de az agya mindent észlel, még azt is, amit senki más nem.
Az ópiát gyengéden surran be az ereibe, lágy fátylat borít az elmére, kis bogarak a tarkón.
Zuhanás,szédülés, mint a hullámvasúton, mikor túl sokadik kört teszi meg, és egy percre lehunyja az ember a szemét, és csak a centrifugális erő szorítja bele az ülésbe.Émelygés, de visszafogja, lassan veszi a levegőt, álmában réteken át rohan, nyári szél simít az arcán.
A gépek sikoltoznak, mindenki unott arccal tekint bele az aurája sötétjébe, senki nem rázza fel, hogy ideje a gyógyulásnak, a megtisztulásnak, a megbocsátásnak…..
Ezer és ezer tű nyomul be a sejtek közé, apró kis csipeszek harapnak a húsba, minden egyes marás egy centivel közelebb visz a hullám aljához, ahol kék és vörös ér-halak úszkálnak megbízhatóan és pontosan, minden dobbanással egy ütemben.
Hártya és szövet, csontok és idegek harcolnak az ottmaradásért, de semmi esélyük, az orvosok könyörtelenül és megmásíthatatlanul nyerik meg ezt az ütközetet is, szinte már rutinból.
Még egy utolsó vágás, aztán öltések zivatara a bőrön.
A tudat aláhullva fetreng az elhagyatottság ágyán.
Fénybogarak röpködnek a retina falán.Lámpa világít, pupilla tágul, az agy ébredezve fájdul meg.
A test párnák között hányódva fekszik, körülölelve vegyszerszagú gézzel, csak torzó, semmi más....de végre emberként élhet, még ha a szárnyait le is vágták örökre.....
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://csumavan.blog.hu/api/trackback/id/tr31938688
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.